Marokkót manapság már meglehetősen olcsón és könnyen elérhetjük – a fapados járatok révén – itthonról is. Így pedig leegyszerűsödik egy olyan vágy beteljesülése, ami a „nagyon más” érzésről, a miénktől jelentősen eltérő világ megtapasztalásáról szól. Hiszen Marokkó egy nagyon más világ, ehhez kétség sem férhet. Nekem ezúttal hét napom volt erre, ezért koncentráltam az ország egy szűkebb keresztmetszetére, mert ennyi idő alatt a királyság teljes területe bejárhatatlan és feldolgozhatatlan. Így választásom Marokkó déli-, délnyugati részeire esett.
Marrakesh, a különleges
Kezdjük is az egyik legikonikusabb helyszínnel, Marrakeshsel. A csaknem milliós település amellett, hogy meglehetősen egzotikusan cseng és messze földön híres, rendkívül összetett város. A múlt és a jelen olyan organikusan él együtt, ami párját ritkítja. A helyzetet tovább árnyalja az is, hogy a múlt egyben a jelen is. Pontosabban nehéz a kettőt elválasztani. Fogalmazhatunk úgy is, hogy egész Marrakesh egy ma is élő szabadtéri múzeum. Az „élő” szót pedig érdemes külön kiemelni. A város lüktetése ugyanis szinte felfoghatatlan. De ezeket a dolgokat nem felfogni kell, hanem megélni, és hagyni, hogy az érzetek végigjárják a zsigereinket: Marrakesh garantáltan megcsavar.
Szabadtéri őrület
A szédítő csavarás kiindulási pontja a város híres központi tere, a Jemaa el-Fna. Ez a hely egész Afrika legzsúfoltabb tere, ami azért már önmagában is elég sokatmondó tény. Az UNESCO is a tér kapcsán inspirálódva hozott létre egy új örökségvédelmi kategóriát: az emberiség orális és szellemi kulturális örökségének kategóriáját. Rájöttek ugyanis, hogy nemcsak a megfogható, materiális dolgokat kellene védeni, hanem az olyan nehezebben megfogható értékeket is, amit a hely egész szellemisége jelent.
Ezt a szellemiséget és a hangulatot az őrült, eksztatikus, misztikus és pszichedelikus jelzőkkel tudnám leírni.
A kertek városa
De Marrakesh nem csak a központi tér, a medina és a piac. Nagyon jellegzetesek a kertjei is, amiből rengeteg van, ráadásul mind teljesen más hangulatú. Sétálhatunk egy 13 000 hektáros, hatalmas pálmaligetben vagy piknikezhetünk a 12. században alapított Menara-kertben az olajfák között. De mégis a Majorelle-kert az, amire azt mondanám, hogy kötelező. Egy orientalista francia festő és amatőr botanikus, Jacqes Majorelle a megálmodója. A rengeteg növénykülönlegesség és a kis berber múzeum mellett a kert hangulata a legcsodálatosabb. Na meg a színei. A kéknek egy olyan különleges árnyalatát találjuk meg itt, amit a festő után konkrétan Majorelle-kékként ismer a világ.
Az, hogy ez a csoda ma is látható a maga pompájában, nagyban köszönhető a divatvilág Van Goghjának, Yves Saint Laurent-nek és barátjának, Pierre Bergének. Ők voltak azok, akik 1980-ban megvették és megmentették a kertet az enyészettől. Ingatlanfejlesztők ugyanis egy hotelkomplexumot akartak felhúzni a helyére, szerencsére sikertelenül.
Múzeumok és riádok
Saint Laurent-nek van egy viszonylag új, modern múzeuma is a városban, ami egyébként teljesen olyan, mint a Twin Peaks vörös szobája. Egészen hihetetlen, mennyi kis alvilágot találhatunk ebben a nagy komplex egészben, amit Marrakeshnek hívnak. Külön alvilágot jelentenek a riádok is a városban. Ezek olyan hagyományos marokkói kúriák, amelyeknek a közepén egy zárt udvart találunk, növényekkel, szökőkúttal, esetleg medencével. Egyrészt meg is tudunk szállni ilyen szépséges épületekben, másrészt meg is látogathatjuk őket. Ilyen például a 19 századból származó Bahia-palota is, ami tulajdonképpen több riád összessége. Az uralkodó nagyvezéré volt, akinek kellettek a nagy terek, mivel négy felesége és huszonnégy szeretője összezördülésmentes, kényelmes együttélését kellett biztosítania.
A nyugalom völgye
Ha Marrakeshtől megfáradtunk – márpedig ez garantált –, akkor érdemes egy kis kitérőt tenni az Ourika-völgybe és Ourika faluba. Elsősorban a lassabb tempóért és a nyugalomért, másodsorban pedig egy olyan mintafarmért, ami a helyi berber hagyományokat követi. A tökéletes vegyszermentes ökogazdaság nagyon finom ételeket kínál helyi, friss alapanyagokból, plusz aromaterápiás növények tucatjaival is találkozhatunk itt. Na meg az Ourika-völgy Marokkó-szerte híres fazekasaival, akik nem a turistáknak „látványfazekaskodnak”, hanem teljesen autentikus valójukban dolgoznak az utak mellett.
Argán, argán és argán
Ha elhagyjuk Marrakesht és nyugatra, az Atlanti-óceán felé vesszük az irányt, feltűnő, hogy megsokasodnak az argánfák, különösen, ha már eléggé közel vagyunk Essaouriához. Nemhiába, a Föld első számú argántermő vidékén járunk. Marokkó ugyanis argánnagyhatalom. Innen és csakis innen származik az eredeti argánolaj. De itt sem az egész ország területéről beszélünk, hanem az Essaouira és Agadir környéki fákról.Egyébként ha esetleg nem tudnánk, hogy milyen is az argánfa, a bogyókra éhes, fákon legelésző kecskehordák egyértelműen felfedik a kilétüket.
Mondanom sem kell, hogy ez hihetetlenül szürreális látvány. A kozmetikai és étkezésre használt argánolaj egyébként, noha ugyanabból készül, mégsem teljesen ugyanolyan. A kenceficékhez ugyanis kihagyják a magok pörkölési fázisát, hogy elkerüljék az intenzív dióillatot.
Essaouria, a kreatív szépség
Essaouriát vártam délnyugat-marokkói bolyongásom alatt a legjobban, és nem is csalódtam. A zabolátlan Atlanti-óceán a sirályaival, háttérben a gyönyörű medinával elképesztően gyönyörű. A halpiac bevállalósoknak kötelező, mert nagyon eredeti, ahogy a rengeteg megbúvó galéria is. Essaouriában a bőrünkön érezhető a kreatív energia. Nem véletlen kedvelt városa a képzőművészeknek, a hippik is imádták, sőt, még manapság is lehet találkozni a '60-as évekből itt ragadt egykori virággyerekekkel. A környéken Jimmy Hendrixnek is valóságos legendáriuma él. Az az egy biztos, hogy járt itt, a többi róla szóló információ színes és szórakoztató, de gyakran ellentmondanak egymásnak. De a helyzet az, hogy ebben az esetben nem a tények a fontosak, hanem az élő mítosz, ami körbelengi a helyet. És az, hogy Essaouriának számomra teljesen megmagyarázhatatlan okból nagyon relaxáló hangulata van. Mégiscsak egy észak-afrikai kikötővárosról beszélünk. Egyébként biztosan meg lehetne magyarázni a speciális hangulat miértjét jó hosszan egy alapos történelmi-kulturális fejtegetéssel. Jómagam is tudnék szolgálni valamiféle hipotetikus analízissel. Mert az tényleg nem annyira logikus, hogy egymástól alig 200 kilométerre fekvő városoknak ugyanabban az országban ennyire gyökeresen eltérő a lelkülete. De okoskodás helyett sokkal érdekesebb megélni az élményt. Az agytépő vadorzó Marrakesh után Essaouria maga volt a szelíd és édes félálom.
A modern Marokkó
De ezek a hangulati változások egy kicsit sem csökkentek továbbhaladva az országban. Agadirnak és környékének például jól láthatóan a turizmus az első és a legfontosabb, a mindenekfelett álló. Ez Marokkó legnépszerűbb helye a strandolni vágyó európaiaknak és persze a szörfösök is nagyon szeretik. Tőlem ez állt a legtávolabb, mivel ez emlékeztetett legkevésbé arra, hogy Észak-Afrikában járok. De végül is meg tudom érteni azt az igényt, hogy néhányan idemenekülnek pár napra lazítani, kicsit elbújva a tömény marokkói élményektől. Azt viszont már kevésbé, ha valaki úgy jön ide, hogy ki sem mozdul a városból, ne adj isten a hotelből. Persze Agadirnak is van piaca és hoteleken kívüli lakónegyedei. Ám ezek nagyon messze vannak Marrakesh vagy Essaouria hangulatától. Ez pedig nem véletlen. Agadir ugyanis szinte teljesen elpusztult egy 1960-ban történt földrengés következtében, amelynek során körülbelül 15 000 ember vesztette életét. Szóval az eredeti középkori városból szinte semmi nem maradt meg. Mindössze a hegytetőn épült Kasbah, a fellegvár külső falai. Szóval tulajdonképpen Agadir is nagyon régi város, csak elpusztult és újjászületett. A felemelkedésének útját pedig a turizmusban és strandjaiban találta meg.
Vissza a múltba
Ha netán Agadirban alszunk, nem kötelező napközben is ott maradni. Tehetünk egy egész napos kiruccanást egy nagyon más minőségbe. A más minőség „Marrakech nagyanyját” Taroudant-t jelenti. A déli város nagyon emlékeztet Marrakeshre és hasonló a az elrendezése is, viszont Taroudant sokkal kisebb. Ráadásul – ellentétben unokájával – szinte az egész város még ma is a falakon belül van. Sokan azt mondják, hogy Taroudant olyan, mint Marrakesh sok évtizeddel ezelőtt.
Nyilvánvalóan ez a város sem fehér folt a turistaradarokon, de azt mondanám, hogy a hely még elég romlatlan.Az élei is kissé durvák. Nekem ez tetszik, de aki valamilyen csoda folytán, mondjuk itt találkozna először Marokkóval, annak lehet, hogy a hely egy kissé sok lesz. Vaksötét sikátorok, vibráló intenzitás. Motorosok, bicajosok vagy éppen lovas kocsisok találkoznak rendszeresen a vesénkkel. Egy nagy sebességű, intenzív élettér, ahol nagyon könnyű elveszni. Az én ízlésem szerint Taroudant kihagyhatatlan az igazisága miatt, és objektíven is gyönyörű a sárga falaival és bástyáival.
Négy város, négy lélek
Négy város, négy külön világ, de mégis hamisítatlan Marokkó. Igaz, csak egy kis szelete: az északi kikötő, Tanger, a főváros, Rabat a misztikus Fez, a kellemes Meknes, a kék Chefchaouen, a sivatagi Ourzazate és a romantikusan hangzó, de valójában nagyvárosi húsdaráló Casablanca ezúttal bele sem került a szórásba. Ahogy mondtam, Marokkó túl nagy és túl változatos ahhoz, hogy ebbe a néhány napba belezsúfoljuk. Az ország ennél sokkal több időt érdemel.
Bárány Róbert
Kezdjük is az egyik legikonikusabb helyszínnel, Marrakeshsel. A csaknem milliós település amellett, hogy meglehetősen egzotikusan cseng és messze földön híres, rendkívül összetett város. A múlt és a jelen olyan organikusan él együtt, ami párját ritkítja. A helyzetet tovább árnyalja az is, hogy a múlt egyben a jelen is. Pontosabban nehéz a kettőt elválasztani. Fogalmazhatunk úgy is, hogy egész Marrakesh egy ma is élő szabadtéri múzeum. Az „élő” szót pedig érdemes külön kiemelni. A város lüktetése ugyanis szinte felfoghatatlan. De ezeket a dolgokat nem felfogni kell, hanem megélni, és hagyni, hogy az érzetek végigjárják a zsigereinket: Marrakesh garantáltan megcsavar.
Szabadtéri őrület
A szédítő csavarás kiindulási pontja a város híres központi tere, a Jemaa el-Fna. Ez a hely egész Afrika legzsúfoltabb tere, ami azért már önmagában is elég sokatmondó tény. Az UNESCO is a tér kapcsán inspirálódva hozott létre egy új örökségvédelmi kategóriát: az emberiség orális és szellemi kulturális örökségének kategóriáját. Rájöttek ugyanis, hogy nemcsak a megfogható, materiális dolgokat kellene védeni, hanem az olyan nehezebben megfogható értékeket is, amit a hely egész szellemisége jelent.
Ezt a szellemiséget és a hangulatot az őrült, eksztatikus, misztikus és pszichedelikus jelzőkkel tudnám leírni.
A kertek városa
De Marrakesh nem csak a központi tér, a medina és a piac. Nagyon jellegzetesek a kertjei is, amiből rengeteg van, ráadásul mind teljesen más hangulatú. Sétálhatunk egy 13 000 hektáros, hatalmas pálmaligetben vagy piknikezhetünk a 12. században alapított Menara-kertben az olajfák között. De mégis a Majorelle-kert az, amire azt mondanám, hogy kötelező. Egy orientalista francia festő és amatőr botanikus, Jacqes Majorelle a megálmodója. A rengeteg növénykülönlegesség és a kis berber múzeum mellett a kert hangulata a legcsodálatosabb. Na meg a színei. A kéknek egy olyan különleges árnyalatát találjuk meg itt, amit a festő után konkrétan Majorelle-kékként ismer a világ.
Az, hogy ez a csoda ma is látható a maga pompájában, nagyban köszönhető a divatvilág Van Goghjának, Yves Saint Laurent-nek és barátjának, Pierre Bergének. Ők voltak azok, akik 1980-ban megvették és megmentették a kertet az enyészettől. Ingatlanfejlesztők ugyanis egy hotelkomplexumot akartak felhúzni a helyére, szerencsére sikertelenül.
Múzeumok és riádok
Saint Laurent-nek van egy viszonylag új, modern múzeuma is a városban, ami egyébként teljesen olyan, mint a Twin Peaks vörös szobája. Egészen hihetetlen, mennyi kis alvilágot találhatunk ebben a nagy komplex egészben, amit Marrakeshnek hívnak. Külön alvilágot jelentenek a riádok is a városban. Ezek olyan hagyományos marokkói kúriák, amelyeknek a közepén egy zárt udvart találunk, növényekkel, szökőkúttal, esetleg medencével. Egyrészt meg is tudunk szállni ilyen szépséges épületekben, másrészt meg is látogathatjuk őket. Ilyen például a 19 századból származó Bahia-palota is, ami tulajdonképpen több riád összessége. Az uralkodó nagyvezéré volt, akinek kellettek a nagy terek, mivel négy felesége és huszonnégy szeretője összezördülésmentes, kényelmes együttélését kellett biztosítania.
A nyugalom völgye
Ha Marrakeshtől megfáradtunk – márpedig ez garantált –, akkor érdemes egy kis kitérőt tenni az Ourika-völgybe és Ourika faluba. Elsősorban a lassabb tempóért és a nyugalomért, másodsorban pedig egy olyan mintafarmért, ami a helyi berber hagyományokat követi. A tökéletes vegyszermentes ökogazdaság nagyon finom ételeket kínál helyi, friss alapanyagokból, plusz aromaterápiás növények tucatjaival is találkozhatunk itt. Na meg az Ourika-völgy Marokkó-szerte híres fazekasaival, akik nem a turistáknak „látványfazekaskodnak”, hanem teljesen autentikus valójukban dolgoznak az utak mellett.
Argán, argán és argán
Ha elhagyjuk Marrakesht és nyugatra, az Atlanti-óceán felé vesszük az irányt, feltűnő, hogy megsokasodnak az argánfák, különösen, ha már eléggé közel vagyunk Essaouriához. Nemhiába, a Föld első számú argántermő vidékén járunk. Marokkó ugyanis argánnagyhatalom. Innen és csakis innen származik az eredeti argánolaj. De itt sem az egész ország területéről beszélünk, hanem az Essaouira és Agadir környéki fákról.Egyébként ha esetleg nem tudnánk, hogy milyen is az argánfa, a bogyókra éhes, fákon legelésző kecskehordák egyértelműen felfedik a kilétüket.
Mondanom sem kell, hogy ez hihetetlenül szürreális látvány. A kozmetikai és étkezésre használt argánolaj egyébként, noha ugyanabból készül, mégsem teljesen ugyanolyan. A kenceficékhez ugyanis kihagyják a magok pörkölési fázisát, hogy elkerüljék az intenzív dióillatot.
Essaouria, a kreatív szépség
Essaouriát vártam délnyugat-marokkói bolyongásom alatt a legjobban, és nem is csalódtam. A zabolátlan Atlanti-óceán a sirályaival, háttérben a gyönyörű medinával elképesztően gyönyörű. A halpiac bevállalósoknak kötelező, mert nagyon eredeti, ahogy a rengeteg megbúvó galéria is. Essaouriában a bőrünkön érezhető a kreatív energia. Nem véletlen kedvelt városa a képzőművészeknek, a hippik is imádták, sőt, még manapság is lehet találkozni a '60-as évekből itt ragadt egykori virággyerekekkel. A környéken Jimmy Hendrixnek is valóságos legendáriuma él. Az az egy biztos, hogy járt itt, a többi róla szóló információ színes és szórakoztató, de gyakran ellentmondanak egymásnak. De a helyzet az, hogy ebben az esetben nem a tények a fontosak, hanem az élő mítosz, ami körbelengi a helyet. És az, hogy Essaouriának számomra teljesen megmagyarázhatatlan okból nagyon relaxáló hangulata van. Mégiscsak egy észak-afrikai kikötővárosról beszélünk. Egyébként biztosan meg lehetne magyarázni a speciális hangulat miértjét jó hosszan egy alapos történelmi-kulturális fejtegetéssel. Jómagam is tudnék szolgálni valamiféle hipotetikus analízissel. Mert az tényleg nem annyira logikus, hogy egymástól alig 200 kilométerre fekvő városoknak ugyanabban az országban ennyire gyökeresen eltérő a lelkülete. De okoskodás helyett sokkal érdekesebb megélni az élményt. Az agytépő vadorzó Marrakesh után Essaouria maga volt a szelíd és édes félálom.
A modern Marokkó
De ezek a hangulati változások egy kicsit sem csökkentek továbbhaladva az országban. Agadirnak és környékének például jól láthatóan a turizmus az első és a legfontosabb, a mindenekfelett álló. Ez Marokkó legnépszerűbb helye a strandolni vágyó európaiaknak és persze a szörfösök is nagyon szeretik. Tőlem ez állt a legtávolabb, mivel ez emlékeztetett legkevésbé arra, hogy Észak-Afrikában járok. De végül is meg tudom érteni azt az igényt, hogy néhányan idemenekülnek pár napra lazítani, kicsit elbújva a tömény marokkói élményektől. Azt viszont már kevésbé, ha valaki úgy jön ide, hogy ki sem mozdul a városból, ne adj isten a hotelből. Persze Agadirnak is van piaca és hoteleken kívüli lakónegyedei. Ám ezek nagyon messze vannak Marrakesh vagy Essaouria hangulatától. Ez pedig nem véletlen. Agadir ugyanis szinte teljesen elpusztult egy 1960-ban történt földrengés következtében, amelynek során körülbelül 15 000 ember vesztette életét. Szóval az eredeti középkori városból szinte semmi nem maradt meg. Mindössze a hegytetőn épült Kasbah, a fellegvár külső falai. Szóval tulajdonképpen Agadir is nagyon régi város, csak elpusztult és újjászületett. A felemelkedésének útját pedig a turizmusban és strandjaiban találta meg.
Vissza a múltba
Ha netán Agadirban alszunk, nem kötelező napközben is ott maradni. Tehetünk egy egész napos kiruccanást egy nagyon más minőségbe. A más minőség „Marrakech nagyanyját” Taroudant-t jelenti. A déli város nagyon emlékeztet Marrakeshre és hasonló a az elrendezése is, viszont Taroudant sokkal kisebb. Ráadásul – ellentétben unokájával – szinte az egész város még ma is a falakon belül van. Sokan azt mondják, hogy Taroudant olyan, mint Marrakesh sok évtizeddel ezelőtt.
Nyilvánvalóan ez a város sem fehér folt a turistaradarokon, de azt mondanám, hogy a hely még elég romlatlan.Az élei is kissé durvák. Nekem ez tetszik, de aki valamilyen csoda folytán, mondjuk itt találkozna először Marokkóval, annak lehet, hogy a hely egy kissé sok lesz. Vaksötét sikátorok, vibráló intenzitás. Motorosok, bicajosok vagy éppen lovas kocsisok találkoznak rendszeresen a vesénkkel. Egy nagy sebességű, intenzív élettér, ahol nagyon könnyű elveszni. Az én ízlésem szerint Taroudant kihagyhatatlan az igazisága miatt, és objektíven is gyönyörű a sárga falaival és bástyáival.
Négy város, négy lélek
Négy város, négy külön világ, de mégis hamisítatlan Marokkó. Igaz, csak egy kis szelete: az északi kikötő, Tanger, a főváros, Rabat a misztikus Fez, a kellemes Meknes, a kék Chefchaouen, a sivatagi Ourzazate és a romantikusan hangzó, de valójában nagyvárosi húsdaráló Casablanca ezúttal bele sem került a szórásba. Ahogy mondtam, Marokkó túl nagy és túl változatos ahhoz, hogy ebbe a néhány napba belezsúfoljuk. Az ország ennél sokkal több időt érdemel.
Bárány Róbert
